VITÉZTELEP

Kelebia-Vitéztelep villamosítása, majd sötétségbe borítása véglegesen

Villamosítási helyzetkép a Kelebia-Vitéztelep környékéről 1927-ben

1. A trianoni határ élesen elvágta Szabadka városát a nagy-magyarországi településeitől, így Tompától és Kelebiától is.  A Szabadka városából 1908-ban kiindított 220/440 voltos egyenáramú vezetékek és tartó oszlopok éppen csak elérték Báró-major földesúri kastélyát, azaz Tompát (Tompa-Pusztát), de az I. Világháború végét jelentő vérzivataros szerb és antant megszállások elsöpörték a távvezetékeket. Egyszerűen feltüzelték a faoszlopokat, a bronz vezetékeket pedig rekvirálta a megszálló szerb hadsereg.

Tompa (Tompa-Puszta) csak 1935. őszén „világosodott meg" elektromos áram hatására, addig csak petróleumlámpa, nyersolaj lámpa, gyertya adott világot.   

 Ekkor Kelebiának még a temploma sem épült fel, s csak éppen elkezdték az első állandó lakhelyű kelebiaik a kis házacskáik bekerítését és a szőlő-gyümölcs ültetvényeik telepítését. A Szerbiában rekedt módos szabadkai hivatalnokok hétvégi tanyáinak gazdátlanul maradt területei ismét művelés alá kerültek, a helyi vasút és vámőrség tisztségviselői állami kárpótlásba megkapták ezeket az ingatlanokat. Kelebia akkor nem nevezhető még falunak, hisz szétszórt kertekből állt. Ugyan sok szép telekkel bővült, de utcák nélküli település volt. A település önkormányzati rendszere még csírájában sem alakult ki.  Az erősebb szomszéd település Tompa, amely maga is csak Tompa-Puszta, igyekezett mint Csikériát, mint pedig Kelebiát legalább gazdasági szinten ellenőrzése alá vonni. Kelebián ekkor még nyoma sem volt elektromos energiának, azonban Kelebia-Vitéztelep nyugati részén már 1925-ben megépült a villanytelep épülete, de áramtermelő berendezés nélkül.

A kelebiai lakhelyű Karvázy János szőlőbirtokos, aki eredetileg villamos mérnökként dolgozott a pécsi villanytelepen, egyszerre tett villamosítási ajánlatot Tompa község és Kelebia település elöljáróságához, de ajánlatát elutasították, mert kizárólagos áramvásárlási monopóliumra vonatkozó szerződést kért. A Kelebia-Vitéztelep vitézi elöljárója kérvényezte Scitovszky Béla belügyminisztertől, - a vitézi dinasztikus határőrizet kialakítását elrendelő kormányzói rendelkezésekre hivatkozva -  hogy állami költségen engedélyezze Kelebia-Vitéztelep villanytelepének megépítést és a település villamosítását. A belügyminiszter engedélyezte a villamosítási munkálatok elkezdését, amely nagy munkák 1927. december 24. napra részben befejeződtek, s az első ívlámpa (lámpakörte) kigyulladt vitéz Péteri alhadnagy dolgozószobájában.

 A nagy uradalmi major, Belmajor, vagy másnevén Kisszállás lakói közül, az amerikai típusú kapitalista nagybirtok urai, Mayer Rozália (San Martino di Valperga grófnő) és gyermekei már ekkor villanykörte mellett élték életüket a nagykastélyukban. Az itteni birtokon működő gőzmalom, jéggyár, szeszgyár villamosáram szükségletét egy futóművétől megszabadított gőzmozdony két hatalmas dinamóval biztosította rendületlenül. A belmajori nagyon szegény cselédlakások analfabéta lakói és leszármazottai még évtizedeket várhattak, hogy a grófnő szobalányainak elmondásain kívül ismerjék és lássanak villanyégőt.

 Bács-Bodrog vármegyében Kelebia-Vitéztelepi villamosítás után 7 évvel, Bácsbokod 1934. december 23-án kapott villanyt. Bácsbokod község az, amelyet elsőként villamosítottak a megyében. Tekintettel arra, hogy Kelebia-Vitéztelep katonai terület volt és nem község, civil közigazgatási és civil önkormányzatisága nem lehetet. Kelebiához tartozott közigazgatásilag, de valóságban közvetlenül a Belügyminisztérium és a Vitézi Szék irányította Budapestről. Kelebia község elöljárósága egyetlen írásos vagy szóbeli döntést sem hozott Kelebia -Vitéztelepre 1945-ig. A kelebiai helytörténeti kutatások nem is tárgyalják soha, nem is ismerik Vitéztelep történetét.

 A Kelebia-Vitéztelep villanytelep és későbbi sorsa  

A villanytelep 1927-től 1944-ig, majd 1946-tól 1949-ig működött. A villanytelep épületétől 500-800 méterre lehetett a 240/440 volt feszültségű egyenáramot gazdaságosan továbbítani. Így érthetően az állományban lévő tiszti és altiszti házakon kívül messzebbre nem jutott el az áram. Az áramfejlesztő  dinamót kezdetben fagáz-generátoros motor hajtotta meg, majd a 30-as évektől egy nyersolaj üzemanyagú diesel motor, majd 1942-től egy könnyűbenzin üzemű Otto motor . Ez utóbbi motor 50 mm-es szívótorok átmérőjű, mintegy 2 kg súlyú bronz/réz anyagú porlasztó (szinte művészi kidolgozású) csonkja, biztonsági elektromos kapcsolója és néhány szabályozó alkatrésze ma is meg van. A háború utáni könnyűgázolajjal működő modern diesel motoros meghajtó erőgépet és az egy tonna tömegű dinamót felgyújották. Az első helyi TSZCS alakuló ülését követő hajnalon történt mindez, 1949 tavaszán, a „vitéz-horthysta kulákokra" feldühödött és alaposan részeg csoport lángok martalékává tette "az imperielista urhatnék kulákok eszközét". A villanytelep megmaradt falaira, annak pincéjére 1951. nyarán egy lövész-betonbunker épül a „láncos-kutya Titó ellen". A villanytelep földkábeleinek maradványait az 1980-as években megindult nagyüzemi szintű (TSZ ) altalaj-lazítási munkálatok során több traktor altalajlazító munkagépe felszínre hozza, több száz méter kábelgombolyagként. A felszínre került kábel az I. Világháborúban használatos adriai mélytengeri katonai kábel, amely természetes gumi szigetelésével és 3x30 mm-es sodrott réz belső vezetékével sértetlenül maradt meg az utókornak. Addig, míg az 1990-es rendszerváltás során egyik utolsó, részben éppen maradt vitézi ház feltört ajtóján keresztül a vas és színesfém hulladékgyűjtők „tévedésből elviszik" örökre.

A villanyteleptől képzeletben rajzolt 800 méteres körön belül 1927-ben villamosított vitézi házakat, négy ház kivételével 1950-ig lerombolták, helyettük és belőlük szórt tanyás vidéket építettek a TSZCS tagoknak. Akiket aztán igyekeztek Belmajorba (Kisszállásra) költöztetni. Ez utóbbit elősegítette  az 1978-80-as nagy belvíz, amikor is a vitézi házakból és helyettük épített rendezetlen TSZCS-s tanyasi putrikat elvitte a belvíz, ugyanis semmilyen műszaki és tereptani törvényszerűségeket nem vettek figyelembe a tákolásuknál. Túl azon, hogy tájba nem illő szocreálos tákolmányokat hoztak össze, megteremtették a kiterjed és elmaradott tanyarendszert és életmódot, hozzá igazították a tanyai iskolarendszert. A főleg Nyírségből és más elmaradott térségekből „idehívott" nincstelen  agrárproletárok  és a belmajori volt cselédek, summások tulajdonnélküli szemléletéből adódó mezőgazdasági termelési ismeretek teljes hiánya miatt, fűszerezve a helyi TSZCS-k főleg írástudatlan tagságának és pártiskolákon képzett vezetőinek alkalmatlanságával, a ledózerolt és megszüntetett Kelebia-Vitéztelep környéke az 1970-es évek végére Európa egyik legelmaradottabb területe lett. Az egykori Vitéztelep keleti oldalán található templom iskola a 70-es évek közepéig erkölcsi tartalékain vegetálva még működött, mint iskola, de ténylegesen már Kisszállás-Négyestelepi iskola néven, az új szocialista nevéhez méltóan, lecsúszó irányba.  Négyestelep közepére telepítettek az elvtársak egy  nagy állattartó TSZ telepet, hogy mindig érezzék a „jó szagot!" az ott lakók, ezzel is segítve a még nosztalgiából kitartó helyi lakosokat az elmaradott tanyás térségből történő gyors elmenekülésre, a „belmajori szocialista és modern községbe történő áttelepedésre".  

Érdekesség ma már, hogy az egykori Kelebia-Vitéztelep villanyteleptől képzeletben rajzolt 800 méteres körön belül lévő területet villamosítási tilalom alá vették.

 Jól látszik, hogyan üldözték el birtokaikról - a Rákosi börtöneiből és a hortobágyi munkatáborból az 1960-70-es években élve hazajutott, volt vitézek leszármazottait-  a helyi írástudatlan bolsevik hatalmasságok: a megye első villamosított térségét 1990-ig villamosítási tilalom alá vetették, az autóbusz megállóhelyet megszüntették, az átjáró-hidakat több km-re áthelyezték, a csatornákat úgy mélyítették ki, hogy a többletvíz nem a Köröséri csatornába folyt, hanem abból vissza. Az eleve magaslatokra épült, az 1930-as évekre már termelő és értékesítő szövetkezetbe tömörített vitéztelepi mintagazdaság  fekete termő földjeit az immár visszafelé folyó csatornák részben elszikesítették, a töménytelen mennyiségben használt nagyüzemi műtrágyák nitrát sóit az ivóvíz bázisba szivárogtatták, megmérgezték a vizet.  Kiterjedt életképtelen tanyavidékké, külterületté silányították  és züllesztették az egykori települést. A Vitéztelep helyén vegetálókat rábízták az egykori belmajori cselédekre és summásokra, vagy a messziről-, egy szál bottal érkező párttitkárokra, akik tették a dolgukat: kő kövön nem maradt! A lelki, értelmi és a világítólámpához is köthető világosság helyett, az örök sötétséget hozta el Kelebia-Vitéztelepre az elmúlt félévszázad aberált ideológiája, s feltámasztani már nem lehet: halott táj, még a túlélők is halottnak számítottak, életükben is ...mára már a Hadak Útjára léptek sokan... gyújtsunk gyertyát emlékükre!

A HuPont.hu segítségével a weboldalkészítés gyors! Itt kezdődik a saját weboldalkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat