VITÉZTELEP

Az Egyetemi Rohamzászlóalj és a Vannay Zászlóalj hőseire emlékezzünk!

Kelebia-Vitéztelepi származású katona is harcolt 1945. februárban az ostromzár alá vett Budapesten. A Vannay Zászlóaljnál egy fő tartalékos katona volt állományban a vérzivataros időkben. Az 1948-ban Szibériából hazatért néhány jánoshalmi hadifogoly beszámolói megerősítették azt, hogy a néhány száz fő magyar hadifogoly, akiket a budapesti ostrom során sebesültként  elfogtak, majd Szibériába hurcoltak: közöttük volt kelebiai (vitéztelepi) származású is.

A Vöröskereszt tisztességes hangú igazolása esetében is homályosan szólt 1949-ben, amelyet a szülők kaptak: " hadköteles fiuk 1945-1948 között hősi halált halt ismeretlen helyszínen!"

__________________________________________________________

Az 1945. évi budapesti harcokban hősi halált halt katonák és polgári áldozatok emlékére állított emléktáblánál koszorúztak február 11-én délelőtt a Budai Várban, a Mária Magdolna torony falánál. Ezt követően a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum díszudvarán a Magyar Királyi I-II. Egyetemi Rohamzászlóalj hősi halottaira emlékeztek.

Dr. Nagy Gábor Tamás országgyűlési képviselő, I. kerületi polgármester mondott beszédet a hagyományőrzők, veteránok, társadalmi szervezetek tagjai és számos helybeli polgár előtt a Kapisztrán téren. A szónok utalt a már hagyománnyá vált közös emlékezésre, s kijelentette, hogy ezzel „egyben kegyelettel hajtunk fejet valamennyi hősi halott előtt." Beszédében hosszan idézett Hamvas Bélától, a frontot is megjárt nagy gondolkodótól. „Csak akkor kezdődik az élet, ha az ember nem tudja, hogy mi lesz" - utalva ezzel is arra, hogy a háború élménye a realitás élménye. Kijelenttette: a gyakran második Sztálingrádként emlegetett budapesti ostrom áldozataira emlékeznünk kötelesség. S ma már senki nem veheti el tőlünk hősi halottaink emlékének ápolását, akikért hosszú ideig nem ejthettünk könnyeket sem - fejezte be beszédét a polgármester.

Beszéde után elhelyezte koszorúját a Budavári Önkormányzat nevében a fekete márványtáblánál. A Honvédelmi Minisztérium, valamint a Hadtörténeti Intézet és Múzeum nevében dr. Kovács Vilmos ezredes, főigazgató-helyettes, majd a Magyar Királyi I-II. Egyetemi Rohamzászlóalj Baráti Körének elnöke, Lányi Zsolt és Sasvári Endre, a baráti kör tagja koszorúzott. Ezt követően helyezték el a megemlékezés virágait a Honvéd Hagyományőrző Egyesület képviseletében Buttka Gusztáv nyugállományú ezredes, elnök, a Vannay Riadózászlóalj veteránjai nevében vitéz dr. Galántay Ervin veterán, a Budavári Német Önkormányzat képviselője, valamint az áldozatok hozzátartozói, tisztelői.

A Kapisztrán téri esemény a Szózat és Magyar takarodó hangjaival ért véget.

A rendezvény a Hadtörténeti Intézet és Múzeum díszudvarán, a Magyar Királyi I-II. Egyetemi Rohamzászlóalj emléktáblájánál folytatódott. Itt Lányi Zsolt, a rohamzászlóalj baráti körének elnöke emlékeztetett a magyar katonák bátorságára, helytállásra az ostrom legnehezebb napjaiban tanúsított hősies önfeláldozására. Ezt követően itt is koszorúzásra került sor.

katonahírek.hu

________________________________________________________

Harc az utolsó töltényig!
 JÓZSA BÉLA 

A várbeli kitörés napja 

1945. február 11-én utolsó felvonásához érkezett Budapest ostroma. Ezen a napon már csak egy egészen kis területre, a budai Várba és annak közvetlen környékére szorultak vissza a magyar fováros védoi. Több mint negyvenezer - 23.900 német (ebbol 9.600 sebesült) és 20.000 magyar (ebbol 2.000 sebesült) - katonát zárt körül Budán a Vörös Hadsereg. A körülzárt katonák két lehetoség közül választhattak. Megadják magukat, vagy kitörnek.

A feltétel nélküli megadás - a hadifogság - sem a magyar, sem a német katonák részére nem volt elfogadható alternatíva. A II. világháború során egyébként sem volt arra példa, hogy német védosereg letegye a fegyvert a Vörös Hadsereg elott, ha választhatott a megadás vagy a kitörés között.

Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a védok felmentésén fáradozó német erok kívülrol nem tudják áttörni az orosz gyurut, mindenképpen kísérletet kellett tenni arra, hogy a bekerített csapatok a Budai-hegységen keresztül áttörjék magukat a 30-35 km-re (Mány - Zsámbék - Tinnye) térségében húzódó német vonalakig. 
A Budapest-erod foparancsnoka - Karl Pfeffer-Wildenbruch tábornok - február 11-én 17 óra 50 perckor a IX. SS-hegyihadtest hírközpontján keresztül leadta utolsó rádióüzenetét: „Munition ist zu Ende. Verpflegung aufgebraucht.” (Loszerünk végére értünk. Élelmiszerkészleteink elfogytak.) - ezekkel a drámai mondatokkal kezdodik a szöveg, majd elhangzik a rádióüzenet lényege: „a sötétedés beálltával kitörök!”
Már kezdetét vették a kitörés elokészületei, amikor a Budapesten rekedt magyar csapatok parancsnoka, Hindy Iván vezérezredes rádióján is elhangzott az utolsó rádióüzenet: „A királyi palota kiégett romjai között körülzárt bennünket az ellenség. Elegendo élelmünk és vizünk hetek óta nincs. Sorsunkat az Istenre bíztuk. Ha túlélitek ezt a poklot, gondoskodjatok hozzátartozóinkról!”


Az elozetes tervek szerint három lépcsoben kellett volna végrehajtani a kitörést. Az elso lépcso jobbszárnyán a 13. német páncéloshadosztály, balszárnyán a 8. „Florian Geyer” SS-lovashadosztály haladt volna. (Ezekhez az alakulatokhoz szándékoztak beosztani azt a néhány épségben maradt - de üzemanyaggal alig rendelkezo - harckocsit is, amelyek a Várhoz közeli mellékutcákban várakoztak.) A második lépcsoben - mintegy utóvédként - a 22. „Mária Terézia” SS-lovashadosztály és a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály következett, a kitörést választó magyar katonákkal együtt. Harmadik lépcsoben a járóképes betegek és a civilek következtek volna. 
A német-magyar védosereg kitörése a II. világháború egyik legreménytelenebb vállalkozása volt. A több mint száz napig tartó ostrom során kimerült és leharcolt katonáknak a közvetlen ostromgyuru áttörése után még kb. 30 km-t kellett volna megtenni a budai hegyekben - éjszaka, térdig éro hóban, az ellenség által megszállt területen - folyamatosan eloretörve, nem egyszer tuzharcba keveredve. Ez a teljesítmény egy kipihent, jól élelmezett, fegyverekkel és loszerrel jól felszerelt alakulatnak is megerolteto lett volna. (Egyes történészek szerint Budapest védoinek kitörése csak akkor lehetett volna sikeres, ha azt már napokkal korábban és a felmento csaptokkal összehangolva, egyszerre kezdik meg az orosz ostromgyuru áttörését)... 


Az akció meglepetésszeruségét a legnagyobb titoktartás mellett sem lehetett biztosítani. Az elokészületekhez, a visszamaradó jármuvek és felszerelések megsemmisítéséhez ido kellett, ez ido alatt pedig még egy laikus is észrevehette, hogy itt valami komoly dolog készül. Egyébként is: napok óta nyílt titok volt, hogy kitörés lesz...


Pontosan 20.00 órakor a Várból és a Vérmezorol megindult a kitörok elso hullámának rohama. Az élen haladó katonákra már az elso méterek megtétele után borzalmas gránát és aknatüzet zúdítottak az oroszok. 
A kitörés egyik résztvevoje - Szántay Lajos (Egyetemi rohamzászlóalj) - visszaemlékezése szerint pillanatok alatt olyan hullahegy keletkezett, hogy azon csak pallódeszkák lefektetésével tudtak átjutni! 
Boglár László (a brazíliai konzul fia) az Egyetemi rohamzászlóalj katonájaként szintén részt vett a kitörésben:


„Néhány bajtársammal - köztük a zászlóalj egyik rajparancsnokával, Rácz Lacikával - valamint néhány SS-katonával a Jurányi utca és a Margit körút találkozásánál próbáltunk átjutni. (...) Éppen át akartunk futni a Margit körúton, amikor ránk szakadt a pokol. Ekkor érte Lacikát egy nagy repesz. Azonnal odafutottam, de már semmit nem tudtam tenni. Visszamentem néhány métert, amikor a hátam mögött lévo falba bevágódott egy újabb akna. Fentrol lefelé a hátamba ment egy repesz, amely áthatolt szinte az egész testemen. Tüdo, gyomorhártya, gyomor, majd végül átment a beleimen és megállt a hátgerincem csücskénél, ahol ma is ott van betokosodva.”


Az Olasz (ma Szilágyi Erzsébet) fasor teljes szélességében hömpölygött a tömeg a budai hegyek felé. „Egy gyermekkocsit toló fiatal anya kapaszkodott belém - emlékszik vissza Szántay Lajos -, de egy szembol jött ágyúlövés pillanatok alatt elsodorta.” Még az üzletek kirakataiban és a redonyök mögött is kézitusa dúlt. Patakokban folyt a vérrel festett piszkos hólé a Széll Kálmán (ma Moszkva) tér irányába.


A kitörok az alkalmasabb lehetoségek közül végül is két nagyobb foirányt követtek. Az egyik foirány a Sváb-hegy és a János-hegy irányába, a másik a Rózsadomb és a Szarvas-hegy irányába vezetett.


A német Vogel-csoporthoz csatlakozó és a János-hegy irányába kitöro Kokovay Gyula (Egyetemi rohamzászlóalj) azon kevesek egyike aki elérte a német vonalakat. Az utolsó méterekre, a kitörés utolsó perceire így emlékszik vissza: 
„Már világosodott, amikor öt-hatszáz méter megtétele után puskatuz fogadott bennünket. Viszonozni akartam a tüzet, de a géppisztolyom bedöglött. Mivel nem volt idom megnézni mi a baja, a hátamra dobtam és futás közben a rohamkésemet a derékszíj csatja alá dugtam, hogy kéznél legyen. Már az orosz állások elott jártunk, amikor kézigránátokat dobtak közénk. Egy tojásgránát fejbe talált. Elestem, de észrevettem, hogy a gránát elém esett a hóba, ezért fekve maradtam amíg felrobbant. A szemem és szám televágta hóval, a sapkám lerepült. Felvettem a sapkám és futottam a többiek után, akik már elérték az orosz fedezékeket. Elottem nyolc-tíz lépésre, egy fa mögül kilépett egy orosz és rám fogta a puskáját. Tisztán halottam ahogy elkattan, de nem sült el. Erre a feje fölé kapta, hogy leüssön vele, de elkésett. Az ütés elott teljes erombol nekirohantam és a rohamkésemet az oldalába döftem. Összegörnyedve esett oldalra, én pedig utolértem a többieket, akik már átjutottak a fedezéken. (...) Egy töretlen kukoricásban mentünk tovább. Holtfáradtak voltunk, azt hittük sohasem lesz vége a kukoricásnak. Végül learatott területre értünk, ahol az ott lévo kukoricaszárkúpból ránk kiáltottak: „Halt!” A következo pillanatban három német katona szaladt elénk, rázták a kezünket, veregették a vállunkat, és szinte vittek a közeli lejto alján lévo falu legszélso házához. Ez a falu Mány volt. 



A budai erdokben még napokig folyt a hajtóvadászat a német és magyar katonák után. A kitörés során elfogott német katonák többségét az oroszok a helyszínen agyonlotték. Az SS-katonák és a sebesültek számára nem volt kegyelem. A Cinege út - Csipke út sarkán 164 elfogott, tehát hadifogolynak minosülo német katonát végeztek ki az oroszok. Pesthidegkút közelében olyan német katonákat exhumáltak a háború után, akiknek bajonettel volt kiszúrva a szeme. Egy magyar ápolónot (T. Anna) miután megeroszakolták, élve, lovakkal téptek szét a „dicsoséges” Vörös Hadsereg katonái. De nem volt kegyelem a budai Vár pincerendszerében berendezett katonai kórház sebesültjei számára sem. Több százra teheto azoknak a penészes szalmazsákokon, rongyos pokrócokon fekvo, súlyosan sebesült, magatehetetlen német katonáknak a száma, akikkel lángszóróval végeztek az oroszok... 



A kitörés során fogságba esett az Ördög-árok csatornájában menekülo Karl Pfeffer-Wildenbruch tábornok és Hindy Iván vezérezredes is (ot késobb halálraítélték és kivégezték). A magasabb rangú tisztek közül Joachim Rumohr vezérornagy (a 8 „Floran Geyer” SS-lovashadosztály parancsnoka) néhány katonájával eljutott ugyan a Zugligeti útig, de ott bekerítették oket és öngyilkos lett. August Zehender vezérornagy (a 22. Mária Terézia SS-lovashadosztály parancsnoka) - miután egy akna leszakította a lábát - szintén öngyilkos lett. Gerhard Schmidhuber vezérornagy a 13. páncéloshadosztály parancsnoka a Retek utcánál kapott halálos sebet. 



A német vonalakat eléro katonák számát a szakirodalom mindössze 785 foben állapítja meg. A többiek meghaltak, hadifogságba kerültek, eltuntek. Mintegy négyezer katona sorsa, a mai napig is ismeretlen. 
Az elozo évtizedek fizetett történészei szerint a németek és a mellettük mindvégig kitartó magyar alakulatok (többek között az Egyetemi rohamzászlóalj, a Vannay-zászlóalj) értelmetlen ellenállása miatt pusztult el a fováros épületeinek jelentos része, miattuk tartott tovább a körülzárt város lakóinak szenvedése, és miattuk késett Budapest várva várt „felszabadítása”. Mindez igen egyoldalú, sajnálatosan torz megvilágítása a Budapest ostromával kapcsolatos háborús események tárgyalásának. 
Budapest német-magyar védoserege több mint száz napon keresztül (ebbol 53 napig teljes bekerítésben!) két hadseregnyi orosz erot kötött le. Budapest védoinek köszönheto, hogy a szovjet csapatok végül is „csak” az Elba folyóig jutottak és nem tudták - eredeti terveiknek megfeleloen - teljes egészében lerohanni Európát. 



Hogyan értékelte mindezt Európa a „hálás” utókor? Sehogy. Negyvenhat évnyi elnyomás, rabság és megaláztatás, az ország teljes kifosztása lett a jutalom. Budapest védoire - köztük a végsokig kitartó magyar katonákra - a háború után egységesen rásütötték a fasiszta jelzot. 



Sajnálatos, hogy az elmúlt évtizedek alatt sem a történészek, sem a politikusok nem tudták megfelelo helyére tenni a budapesti német-magyar védosereg kitartásának valódi jelentoségét. Bizonyára ez is hozzájárul ahhoz, hogy Budapest ostroma és a kitörés; illetve a hosi halált halt német és magyar katonákról való megemlékezés (az éppen aktuális politikai viszonyok árnyalatainak megfeleloen) évrol-évre - a megemlékezés lehetséges helyszíneit rendszeresen kisajátítva és mások elol hermetikusan elzárva - egyfajta politikai erodemonstráció legyen. 



Józsa Béla

A HuPont.hu segítségével a weboldalkészítés gyors! Itt kezdődik a saját weboldalkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat