VITÉZTELEP

Kelebia-Vitéztelep ÉNY-i  határán volt egy temető: Rohoda

1922-ben érkezett az első veterán katonacsalád Kelebia-Vitéztelepre. Az I. Világháborús szerb-magyar demarkációs vonaltól 200 méterre építették fel Pétery István alhadnagy téglaházát, akit hét évvel később, 1929-ben ütött vitézzé Horthy Miklós Kormányzó.

51 veterán és aktív állományú katona részére jelölt ki a Kormányzó kötelező letelepedési helyet a demarkációs vonal mellett, egy a Szabadkától Halasig terjedő pusztaság közepén, az államhatár szomszédságában. A kijelölt területen államilag finanszírozott építkezésekbe kezdtek. Iskolát, temetőt hoztak létre, tanítót és lelkészt hívtak a Felvidékről (Besztercebánya, É-Komárom), Erdélyből és Bácskából betelepített I. Világháborús veterán és aktív állományú katonák gondozására, gyermekeik oktatására és halottaik méltó nyughelyének biztosítására. A kiskunsági homokvidék és maradvány ősduna-mocsárvilág kis szigetében, a felső-bácskai benyúló löszföldeken, mintegy két négyzet km zárt, kertes területen, nagyméretű házakat, gazdasági épületeket és villanytelepet építetett fel a Kormányzó.

Közel 300 hold feketeföld, barnahomok szántón, 200 hold legelőn és 100 hold réten terültek el a teljes vitézi birtokok. A későbbi, az eredeti 51 vitézi házon kívüli, tizenkettő rész-vitézi telkek szerényebbek lettek (Kelebia-Kolbászsorban letelepedő vitézek házai és a 101-es őrház körüli rész-vitézi telkek és házak) a nagy gazdasági világválság szegénysége közepette.  A Kormányzó a negyvenes évek közepére ígérte meg az 1929. év után betelepedő vitézeknek a tisztességes és teljes vitézi telkeket, de sajnos a II. Világháború vérzivatara utáni kommunista időszak a teljes Kelebia-Vitéztelep lerombolását hozta meg.

A sors fintora, hogy éppen a Kelebia-Vitéztelep zárt-soros, 51 épületes vitézi házait  rombolták le, gyújtották fel 1949-ben és építettek a „Bátaszéki Takarék" nagyméretű tégláiból egy kiterjedt tanyás területet. A kis TSZ-viskóknak, alacsony épületeknek már a kinézete is rossz volt, szanaszéjjel szórták őket, vízjárta és szélfútta helyeken mesteremberek nélkül küzdöttek, építkeztek a TSZ-tagos szegény emberek. Örültek, ha egy-egy felgyújtott vitéz-házból a megmaradt építőanyagot és gazdasági eszközöket akár éjnek idején el tudták hordani, így meg tudták előzni a messzebbről érkező, csapatos tolvajok és rablók gyűjtögető kezeit.   Nem csoda, hogy ténylegesen Európa legelmaradottabb része lett ez az „elátkozott vidék" az 1980-as évekre, így onnan szinte mindenki elmenekült vagy meghalt.

A szerény és rész-telkes vitézek házai megmaradhattak, s ezekből az utolsó előtti „példányok" maguktól dőltek össze a XXI. század első éveire, vagy mutatóban mai is roskadozik belőlük egy-kettő, mivel építőanyagaik döntő része föld volt és vályogtégla.

Az 1920-as évek közepén hivatalos Kelebia község még csak a túloldalon (Vajdaság) volt, a mai magyar Kelebia akkor volt születőben. 1929-re megépült mind az 51 ház, s ekkor már Vitéztelepnek nevezték, s a már megszületett magyar Kelebia község közigazgatási részéhez sorolták, noha semmilyen igazgatással oda, sohasem tartozott.

Érdekes rész a soha és sehol feldolgozásra nem került, a Vitézi Rend levéltárában tűzvészben teljesen megsemmisült  Kelebia-Vitéztelep történetében a temető kérdése.

Az első betelepülő vitézek legfeljebb a 30. életévükben jártak. Nagyszülőket nem hoztak magukkal, kiskorú gyermekeik már Kelebia-Vitéztelepen vagy már a környéken születtek. Az első halottaik a legdrágább kincseik közül kerültek ki, a gyermekeik közül.

Nagy kérdés, hogy a Vitéztelep É-Ny-i határától 900 m-re fekvő Rohodai-uradalmi (almajori) temetőben miért nem akartak temetkezni a vitézek. Miért kellett egy új temetőt létrehozni kettő km-en belül, ráadásul volt még egy uradalmi temető is három km-re Vitézteleptől, a belmajori uradalmi temető. Ahol Ivánka-major, Belmajor (Kisszállás), Tompa -major, sőt Fekete-major halottai is örök álmukat alusszák.

Érdekes a helyzet, mert egy ritkán lakott területen 1930-ben már három köztemető működött egymás közelében. A Rohodai temető három km-re van a belmajori temetőtől és kettő km-re a Kelebia-Vitéztelepi temetőtől (1949-től Kisszállás Négyestelep).

A népesség lélekszáma 1930-ban: Kisszállás (Ivánka-major, Tompa-major, Belmajor):2450 fő, Almajor-Rohoda:  390 fő, Kelebia-Vitéztelep: vitézi családok-149 fő, Kolbászsor- Négyesjárás-682 fő.

Ezek a lélekszámok mutatják, hogy egy köztemető bőven elláthatta volna a kegyeleti feladatokat.

A három temető kialakításának történelmi és betelepítési (bevándorlási) okai vannak.

A megnevezett három temető közül a legrégebbi temető a Rohodai-temető. Krisztus után III-IV. században temetkezési helyül használták a szarmaták (jazigok) és a hunok is. A Rohodai-temető a kr. utáni III. században épített szarmata fölvár-erődítés északkeleti részén terül el.

A temetkezési helyet északról kiterjedt mocsárvilág védte (ma ismét visszatért a víz és csodálatos madárvilág található mintegy 2 ha területen, az egykori Almajori iskolától párszáz méterre D-re). A temetőt délről           (Vitéztelep és a kisszállási uradalom határán) szintén egy mocsárvilág védte (itt is visszatért a víz mára, nádas-gyékényes vízi-világ él 3 ha területen).

A temető az egykori földvár K-i földfalának tövében fekszik, egy kb. 20-50 méterre egymással párhuzamosan futó, csak itt-ott szűkülő, 1700 éve még 5-10 méter magas földfal É-i oldalán (ma már egy méteres szint különbség van csak). A temető a Honfoglalás korától szinte biztosan használaton kívül volt.

A török megszállás idején egy negyedik temetőt hoztak létre a területen a török hódoltsági jobbágyok, amely közel 100 évig szolgált temetkezési helyül. Ez a „török-temető" régészetileg bejegyzett hely az egykori szerb-magyar demarkációs vonal mellett, a mai Kisszállás-Tompa közigazgatási határán található dombocska, a fent nevezett szarmata földvár teljesen szabályos, 300x300 méteres mellék védvonalának mértani közepén terül el.

A Rohodai-temetőbe az 1800-as évek közepétől ismét temettek, majd hivatalosan 1902-ben (és nem 1912-ben!) uradalmi köztemető lett. Ebbe a temetőbe nem akartak temetkezni az 1920-as évekbe betelepített vitézek. Az Országos Vitézi Széknek írt kérelmekről szóló visszaemlékezések arról szólnak, hogy Kelebai-Vitéztelep vitézi elöljárója, vitéz Pétery István személyesen járt a Kormányzónál is, hogy legyen önálló vitézi temető.

Mivel indokolták a nagy gazdasági világválság közepén egy új temető kialakításának nem csekély összegű anyagi kiadásait? A kisszállási uradalom és a vitéztelep közötti gazdasági érdekellentétek okozták a személyes ellenségeskedésekből adódó kegyeleti gondokat.

Ugyanezen okok miatt kapott önálló lelkészi hivatalt Kelebia-Vitéztelep 1933-ban, sőt 1940-es évektől önálló plébánost, helyben lakással!

Az uradalmi földekből szakított ki a Vitézi Rend vitézi birtokokat. Ugyan hivatalosan az uradalom ajánlotta fel magának a Kormányzónak a 300 holdnyi jobb minőségű feketeföldet és a 300-400 holdnyi rossz homokot (az utóbbi a mai Négyestelep), de a betelepülő katonacsaládokkal terveik voltak.  

San Martino gróf és testvére Boncompagni hercegné az akkori Magyarország egyik legkorszerűbb kapitalista uradalmát alakította Kisszáláson. Szükségük lett volna jól képzett és szigorú intézőkre, jegyzőre, munkafelügyelőkre, erdészeti szakemberekre... Számítottak a vitézekre, akik közül többen olyan vidékekről jöttek (Felvidék), hol a bányászat, az erdészet és vasipar komoly eredményeket ért el.

A bevándorló vitézek kiváltságos helyzetben voltak, katonák, és nem uradalmi munkavállalók, de rangon alulinak számítottak a helyi főnemesi fogadáson.

Az első nemesi-vitézi bál után (1927-ben) a veterán és aktív állományú katonák már csak gazdálkodási ügyekben keresték az uradalom intézőit.

Kölcsönös sértődések keletkeztek. Ezek azonban a gazdasági és biztosítási együttműködésüket nem zavarta. A társasági életük (kártya klub, sakk versenyek, bál) és szabadidős elfoglaltságaik (vadászatok) persze sohasem találkozhattak össze Belmajorban, de már Öreg-majorban, a kis-kastélyban 1938-tól igen, amely 6 km-re esett a hercegné kisszállási kastélyától, és az uradalma része volt ez is 1945-ig. 

Maga a szép Boncompagni hercegné ténylegesen látni sem akarta az új szomszédokat kastélya körül (1927. novembertől!), Belmajorban. Hiszen a vitézek hozzá képest szegények voltak, törve beszélték a német nyelvet, latint alig vagy egyáltalán értették, drága festményeik nem voltak, a tiszteken kívül zongorázni és táncolni nem is tudtak, gyerekeiket olyan gazdálkodási ismeretekre is tanították, mely csak a részesek és a summások között volt divat. Neves versenylovaik nem voltak a vitézeknek, részvényekkel nem rendelkeztek, cselédeik sem voltak, az uradalomtól kértek gőzekés szántást és cséplést is sokszor, rendben fizettek, de mindig a Vitézi Szék intézkedett Budapestről "helyettük", ugyanakkor előre kellett a „köznépnek" köszönteni őket, mint „Nemzetes úr és Nemzetes Asszony"- ez sok volt a női arisztokrata szívnek és léleknek!

A táj addigi úrnője nem viselt el konkurenciát, habár a vitézek nem is tartották magukat kiváltságos nemeseknek sohasem, ezt közölték is az uradalom elöljáróságával rögtön, mert ők (a vitézek) a haza véres szolgálatáért kaptak elismerést, kitüntetést és megbecsülést.

A világháborút végigharcoló vitézeknek nem tetszett a helyi arisztokratikus udvari gőg (ugyanakkor a főnemeseknek kijáró tiszteletet mindig megadták és erre tanították gyermekeiket is), így még az uradalmi temetőket is elkerülték, újat alapítottak, maguk és leszármazottaik örök nyugvóhelyéül.  

A sors fintora az is, hogy most milyen állapotban van a Rohodai-temető: elhagyott, gazos, cserjés, kirabolt és meggyalázott sírkövekkel, ember által nem járható és áthatolhatatlan szúrós bozótossal találkozhatunk.

Természetesen tettek arról a kommunisták és kiszolgálóik, hogy ilyenné változzon a Rohodai-temető, s évtizedeken keresztül csak pusztuljon. Az uradalmi tisztségviselők és halottaik is átkozottak voltak mostanáig, úrnőjükkel együtt, a vitézek és leszármazottaikkal egyetemben...

Íme a képek az áldatlan és méltánytalan körülményekről, a kegyeleti és temetői helyzetről:

 Rohodai-temető központi, keresztútja. Az egykori stációknak és nagy keresztnek (1,5 m-es, uradalmi adományozású, kb. 150 kg-os bronz-corpusnak) nyoma sincs, gaz és bozót van helyette

Uradalmi jószágigazgaztó síremlékműve, a sír, ahol fehér, egy rókacsalád bohém fiatal tagjainak a műve: ott szeretnek napozni a kövön...

Uradalmi fővadász síremlékművének alsó része

Fővadász és főjegyző síremléke egy kis festékszórással...

Fakereszt hegye a zöld tengerben...

Tóth Gyula császári és királyi ezredes síremléke

Csendőr őrsparancsnok síremléke, fekvő és ledöntött állapotban

m.kir. Csendőrség vállalása: "Emlékét kegyelettel őrizzük!"

"Márványipar Szabadka"

Gazdatiszt síremléke

Írta és szerk: K.K.

A HuPont.hu segítségével a weboldalkészítés gyors! Itt kezdődik a saját weboldalkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat