VITÉZTELEP

1920. év február hónap. Horthy Miklós a Nemzeti Hadsereg fővezére immár a negyedik hónapja Budapesten állomásozik darutollas katonáival. A román megszálló és fosztogató haderő mintegy másfél milliárd arany korona kártétel után kivonult Magyarországról.

A fővezér készül ugyan a kormányzói választásokra, de több száz hűséges darutollas katonáját hazaküldi összecsomagolni a Csonka Magyarország határain kívülre. Nem volt már titok mi következik be 1920 nyarán: a történelmi Nagy Magyarország sorsát már eldöntötték a győztes nagyhatalmak 1919. év végén.

A demarkációs vonalak és az utódállamok hadseregeinek megszálló hadmozdulatai kijelölték a Csonka Magyarország határait, sőt Horthy fővezér diplomáciai értesülései is jelezték: a trianoni döntés már megszületett! Ezért küldte szabadságra a katonáit, akiknek megígérte, hogy, ha visszaérkeznek 1920. év nyaráig, részükre biztosítja a hadseregben a katonai szolgálatot, a veteránoknak pedig a tisztes megélhetést.

1920. februárban több száz első világháborús, hős kitüntetéssel rendelkező honvéd indult haza családjához messzire, Felvidékre, Erdélybe és Délvidékre.

A felvidéki katonák közül többen Besztercebányáról kerültek az Osztrák-Magyar hadsereg első világháborús lövészárkaiba. E katonák közül néhányat, családjukkal együtt 1924-től Kelebia-Vitéztelepen telepített le a Kormányzó.

Az 1920. februári kemény télen Felvidékre hazatérő katonák elkezdtek tervezgetni, felkészítették családtagjaikat a nagy áttelepülésre. Besztercebánya modern ipari és bányász város volt akkor. A Kárpátok gyönyörű és gazdag területeit, az ősök sírjait, a nagyszülőket ott kellett hagyniuk a magyar honvédeknek, ha Horthy Kormányzó hívószavának engedelmeskedni akarnak.

1920. májusban keltek útra a felvidéki darutollas katonák, Komáromba kellett menniük. A komáromi Erzsébet hídon keltek át, közúti szekerekkel és könnyű lovaskocsikkal. A feljegyzések szerint egy fő gyermek a hídon született meg, a hosszú kocsiút végén, a Csonka Magyarországon, Új Komáromban.

A komáromi teherpályaudvaron a Kormányzó tisztjei és közkatonái fogadták az érkező bajtársaikat és azok  családtagjait.  A fáradtan utazó katonák csak személyes csomagokkal és kisterjedelmű értékcikkeikkel rendelkeztek. A teherpályaudvaron több vonat várakozott a további utazásra felkészülve.

Megkezdődött a darutollas katonák és családjaik elosztása, aszerint, hogy a Kormányzó hol jelölte ki a honvédek letelepedési helyszíneit a Csonka Magyarországon.

A komáromi pályaudvaron az Új Komáromba maradókat, a Komáromi-Vitéztelep későbbi lakóit, a felsorakoztatott katonacsaládokat az alapján válogatták ki, hogy a sorok végén álló katonacsaládokat előre kiszólították, hogy ők itt maradhatnak, közel százan. A komáromi kijelölt családoknál és szállásokon alhatnak, ehetnek, amíg a házaik teljesen készen nem lesznek.

Aki nem akart Komáromban maradni, az visszaállhatott a sor végére, helyére sorsolással választottak maradókat. A Felvidékről érkező katonacsaládok döntő része Komáromba szerettet volna maradni, hogy ha mégsem veszik el a nagyhatalmak a Felvidéket, akkor minnél gyorsabban haza tudjanak menni, szinte látták a kis-hazájukat a Duna túlpartján...

Könnyes szemmel vették tudomásul sokan, hogy tovább kell utazniuk a Kormányzó elgondolása szerint. A következő állomás Budapest-Zugló. Itt mintegy 50 család került kiválasztásra, méghozzá úgy, hogy a felsorakoztatott katonacsaládok középső részéről szólították előre az ott állókat, s adták nekik át a Kormányzó „kiváltságlevelét". A zuglói rendező pályaudvaron a Borsod vármegye területére irányítandó katonacsaládokat is kiválasztották.

A későbbi, Kelebia-vitéztelepi katonák közül, a felvidéki ipari városok bányavidékeiről származók évekig panaszkodtak, hogy az utolsó reményük az volt, hogy a Miskolc környéki vitéztelepre mehetnek, hogy legalább a hegyek, a bányák és az ipari városok közelébe maradhassanak, mint őseik Besztercebányán, Nagyszombaton vagy Nyitrán. Ez azonban számukra nem adatott meg.

Budapesten teljesen szétválasztották a katonacsaládokat. Egy részüket Fejér vármegyébe, Mezőföldre vitték, másokat Szombathelyre, Baranyába, Békésbe, s végül néhány családot Bácskába.

A Bácskába irányítottak már akkor élénken érdeklődtek, hogy talán nem az lesz a Kelebia-Vitéztelep, ahol 1919. év nyarán Szegedről Siófokra átmeneteltek, s csodálkozva érezték meg Európa sivatagának vendégmarasztalását a térdig érő homokban és a 40 fokos hűségben?

Természetesen igyekeztek megnyugtatni a Kormányzó tisztviselői a katonacsaládokat, hogy tényleg arra felé kell menni, de az említett kiskunsági sivatag „csupán" a szomszédságban van, a katonáknak a bácskai löszföldek adnak majd otthont, nem az átokházi és a puszta-mérgesi homoktenger.

A Bácskába küldött katonacsaládokat Bácsalmáson fogadták, majd néhányukat Mélykútra küldték át, ideiglenes szállásra. Kelebia-Vitéztelep felépítésére még néhány évet várniuk kellett...addig nélkülözték az otthont, a saját tulajdont, a szülők és nagyszülők örökre elvesztek, a Kárpátok vadregényes tájaival együtt...

Tehár az első világháborús katonák, a néhány évvel későbbi vitézek megérkeztek a Bácskába. Hozták a reményt, hittek Magyarország feltámadásában, dolgoztak, életet adtak gyermekeiknek, mintagazdaságokat hoztak létre a vitézi birtokokon...

A második világháborúban katonafiúkat adtak a haza szolgálatára, akik közül többen a Don-kanyarban vesztek oda. Imádkoztak, dolgoztak, hittek és tanultak. Volt tanítójuk, iskolájuk, lelkészük, temetőjük...

1948-ban a kommunista hatalom megsemmisítette őket, házaikat felgyújtották, lebontották, a férfiakat börtönbe csukták, elhurcolták, többüket családjuk szemeláttára agyonverték.

A túlélőket és utódaikat megbélyegezték, szegénységbe és nyomorba taszították, szégyenpadra állították, megcsúfolták, mint a szocializmus és kommunizmus ellenségeit.

Az 1920-tól 1944-ig tartó időszak a remény és a hit időszaka volt a Kelebia-Vitéztelepen élők életében. Az 1944-től 1956-ig tartó időszak a pusztulásé, a vitézi házak felgyújtásáé, a zárt vitéztelep lebontásáé, a TSZCS-s tanyavidék kialakításáé, a börtöné és az ÁVH csizmák rúgásaié volt.

Az 1957-től 1989-ig a kollektivizálás, a kommunista gondolkodás és a kíméletlen elhallgatás időszaka volt, a vidék elnéptelenítésével együtt.

Az 1990- 2000. év a lumpen lakosság szállingózó betelepülésének, a lopás, rombolás és a teljes mélyszegénység kialakulásának időszaka volt.

2010-2011. év a remény éve lett. A szeméttelepnek használt vitézi temető megújult.

Az új Golgotával együtt a hit, a remény és szeretett parazsa lángra lobbant az ősök kertjében, az 1920. évben a Felvidékről a Bácskába menekülő világháborús hősök temetőjében!

Az üldöztetést túlélő utódok a vitézek hitét, kultúráját, hazaszeretetét a vérükben hordozzák: a vér nem válik vízzé!

Imádkozunk, dolgozunk és hiszünk Magyarország feltámadásában! 

K.K.

A HuPont.hu segítségével a weboldalkészítés gyors! Itt kezdődik a saját weboldalkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat